Azt hiszem képtelen vagyok egy normális bemutatkozást írni, nemrégiben például egy megjelenő antológiába kellett volna röpke életrajzot firkantanom néhány novellám elé, de végül csak annyit tudtam közölni a nagy világgal, hogy 1986.06.14-én születtem Debrecenben, és szeretem az esernyőket. Ím megpróbálom sokadjára is önön ismertetésemet. Szóval, bármily meglepő is, 1986.06.14-én születtem Debrecenben, súlyos kisbaba voltam, aminek mostanra röpke nyoma sincs már. (Mindig kérdik nevetve, hová raktam a hájat, amivel születtem, hát nem tudom, lehet befőttesüvegben őrzöm a spájzban, hátha egyszer elkap a szobrászkodhatnék.) Négy éves koromban sikeresen betörtem a koponyámat, és valószínűleg ezért írogatok most ide mindenfélét. Hat évesen pont hat éves lettem, hét évesen pedig idősebb voltam, mint előtte. Hm. Amúgy a Nyíregyházi Főiskolán tanulok újságírónak, de nem csak cikkek farigcsálásával töltöm időmet a Föld nevű bolygón, mellette verseket, novellákat írogatok, és jelentetek meg folyóiratokban, antológiákban, és az interneten. A Magyar Alkotók Internetes Társulása, az Irodalmi Rádió, és a Cserhát Művészkör öntudatos, sokszor lusta tagja vagyok. Van egy honlapom (ez itt nyílt reklám akar lenni): www.komorzoltan.uw.hu. Szeretem az esernyőket.

Mindig is érdekelt az elektronikus zene, s az utóbbi években főképp az elektro-akusztikus, korai elektronikus, konkrét muzsikák ragadták meg figyelmemet. Az egyik legelső saját cd-m, kb. 14 éves koromban, vagy korábban, már nem tudom, Danny Elfman Támad a mars! filmezenéje volt, és valósággal elbűvölt földönkívüli hangzása. (Akkor még nem tudtam, hogy amit hallok, az theremin zene.) Később, mikor folytattam egyéni kutatásaimat a korai elektronikus zenék terén, találkoztam a máig nagy kedvenc The early gurus of electronic music válogatással, s a rajta szereplő Clara Rockmore zenedarabot fel is használtam az egyik Polifilm feszt győztes rövidfilmem betétdalaként. (Ekkor még mindig nem tudtam, hogy az theremin, illetve hát azt sem tudtam, mi az a theremin.) Könnyűzenében a Radiohead ragadta meg figyelmemet, főképp bizonyos számok, melyeknek olyan különleges éteri hangzása van. Ekkor kezdtem utána olvasgatni, s ismerkedtem meg az ondes martenottal, majd a thereminnel. Ahogy most összegzem ezeket a dolgokat, elég világos, hogy elkerülhetetlen volt a thereminnel való találkozásom, és az, hogy előbb-utóbb rajongója legyek a különleges hangszernek.

MÁRCIUSI VALLOMÁSOK (cikk a www.nyiregyhaza.hu-n)

Gyerkőc koromban komoly összefüggést véltem felfedezni Kossuth Lajos személye és Szent Miklós közt: Tudományos következtetéseimet arra alapoztam, hogy 1. mind a kettejüknek dús a szakálla 2. mind a ketten ünnep-naphoz köthetőek.
Mint más (kor)osztálytársam, nekem is voltak ellenérzéseim március 15-ével kapcsolatban, mer'hogy nem szerettem végigfenekelni a hosszú előadásokat, mely során mindig bajszot rajzoltak egy nyurgább termetű srácnak, s elszavaltatták vele a Nemzeti Dalt. Hasonló érzéseket tápláltam továbbá az anyáknapi műsorok iránt is, mikor minden évben előadással készültünk a könnyes szemű anyukáknak. A pozícióm ebben a műsor-folyamban sérthetetlen volt, akár a köztársasági elnöké, mivel hogy én voltam az egyetlen lurkó, akinek citerája volt. Hogy is ne lett volna, hisz nagyapám a kisvároska híres citeraművésze, és készítője volt, aki komoly erőfeszítések árán tanítgatta a népzene csínom-bínomjára unokáit. Bevallom, mindig is lenyűgözött tehetsége: Mikor elővette a citerát, s játszott, ojbá tűnt, a ház összeroskad a zengő muzsikától, mintha egy egész zenekar lakott volna ráncos kezében, mintha minden egyes húr táncolt volna ujjai alatt. Pedig nem volt ott zenekar, csak az én öreg nagyapám, belőle jött a zene. Bezzeg ha én vettem praclijaim közé a hangszert, gyöngécske hangon dúdolt csak, hogy sütik már a rántott békát, miegyébb, néha pedig a Coke-coke-cherry-coke című óangol balladát próbáltam kicsalogatni belőle kevés sikerrel.
Na szóval anyák napján én voltam az állandó műsorszám, a biztos pont; aznap mindig a bőrtokba bújtatott óriás-citerával döcögtem isibe, egy a másfélhez arányban. Az úton meg is kérdezték, tán gitárt viszel -e, meg el ne dőljek, nem dőlök, csókolom, ez citera. A teremben pedig már orgona-illat volt, meg felmenők, s kedves mosollyal hallgatták végig, ahogy Zolcsika vontatottan, lúdtollal ujjai közt előad néhány hángérien folk-nótát. Gyanítom, a komoly asszociációs kézséggel rendelkezők is gondolkodóba estek az Érik a szőlő és az anyák napja kapcsolati problematikája előtt, de a tapsot, azt megkaptam, s amolyan "jövőre ugyanitt" tekintettel pillantottak felém.
Ahogy teltek az évek, lassan utolértem a citerát méretben, s mikor már le is köröztem, felkérték osztályunkat, készítsünk idén mi március 15-ei műsort a Művelődjünk Házban. Nos, akkor visszautasítottam, hogy citerán játszam el a Kossuth-nótát. Helyette verset szavaltam, s egy másik, nállamnál tehetségesebb ifjonc adta elő zongorán a nevezett darabot. Az előadás jól sikerült, s az első sorból tapsolt nagyapám is, aki díszvendég volt.
A citerám azóta is a sarokban áll, noha párszor eljátszottam a gondolaton ujjaimmal: tán folytatni kéne tanulmányaimat, és tökéletesíteni a Cherry coke reklámslágerét. De nem tettem azóta sem, a zenejáték helyett az írásjáték és filmezésjáték vonzott inkább.
Tavaly halt meg nagyapám, s temetésére az általa alapított nagyhírű citerazenekar is eljött búcsúzni. Ezután merült föl bennem az ötlet, hogy az idei pesti Polifilm fest-re nem szürreális kis játékfilmet készítek, mint eddig, hanem egy rövid dokumentum-filmet forgatok magáról a zenekarról. Rendező-társam, aki imádja a dokumentum-filmeket, nagyon is támogatott, s egyeztetés után a zenekarral nyáron nekiállunk a forgatásnak. Időközben a népzene is rámtalált, illetve hát Bartók Béla, még évekkel ezelőtt.
Néhány hete pedig megérkezett a theremin amerikából, amit rendeltem. A theremin a világ első elektronikus hangszere, az I. Világháború idején találták fel Oroszországban, s Lenin nagy reményeket fűzött hozzá (a szovjet nép kulturális, technikai felemelkedése miatt). Nehéz rajta játszani, de ha ügyes az ember, hegedű-szerű szép hangokat lehet kicsalogatni belőle. Már nagyon régóta ácsingóztam utána, s most, hogy megvan, szinte folyamatosan gyakorlok rajta, olyan lelkesedéssel, amilyennel a citera után sosem nyúltam. Jelenleg jópár népdalt, köztük az Érik a szőlőt is el tudom játszani rajta, illetve a Kossuth-nótát gyakorlom még sokat. Nem citera, de nagyapám talán büszke lenne rám.
A zenéhez, azt hiszem, fel kell nőni. Ahogy március 15-éhez is. Utána megöregedni, és megpróbálni átadni a tudást, és a kultúra iránti szeretetet a pulyáknak. Ők meg majd néznek ránk, mit akarunk.
Élesen él bennem egy kép nagyapámról: Az egyik majális alkalmával fellépett a citerazenekarral, s az egyik nótánál táncra perdült egy 5-6 éves-forma kislány. A közönség tapsolt neki, nevették, nagyapám pedig mosolygott ősz bajsza alatt.