Azt hiszem képtelen vagyok egy
normális bemutatkozást írni, nemrégiben például egy megjelenő antológiába
kellett volna röpke életrajzot firkantanom néhány novellám elé, de végül csak
annyit
tudtam
közölni a nagy világgal, hogy 1986.06.14-én születtem Debrecenben, és szeretem
az esernyőket. Ím megpróbálom sokadjára is önön ismertetésemet. Szóval, bármily
meglepő is, 1986.06.14-én születtem Debrecenben, súlyos kisbaba voltam, aminek
mostanra röpke nyoma sincs már. (Mindig kérdik nevetve, hová raktam a hájat,
amivel születtem, hát nem tudom, lehet befőttesüvegben őrzöm a spájzban, hátha
egyszer elkap a szobrászkodhatnék.) Négy éves koromban sikeresen betörtem a
koponyámat, és valószínűleg ezért írogatok most ide mindenfélét. Hat évesen pont
hat éves lettem, hét évesen pedig idősebb voltam, mint előtte. Hm. Amúgy a
Nyíregyházi Főiskolán tanulok újságírónak, de nem csak cikkek farigcsálásával
töltöm időmet a Föld nevű bolygón, mellette verseket, novellákat írogatok, és
jelentetek meg folyóiratokban, antológiákban, és az interneten. A Magyar Alkotók
Internetes Társulása, az Irodalmi Rádió, és a Cserhát Művészkör öntudatos,
sokszor lusta tagja vagyok. Van egy honlapom (ez itt nyílt reklám akar lenni):
www.komorzoltan.uw.hu. Szeretem az esernyőket.
Mindig is érdekelt az elektronikus zene, s az utóbbi években főképp az
elektro-akusztikus, korai elektronikus, konkrét muzsikák ragadták meg
figyelmemet. Az egyik legelső saját cd-m, kb. 14 éves koromban, vagy korábban,
már nem tudom, Danny Elfman Támad a mars! filmezenéje volt, és valósággal
elbűvölt földönkívüli hangzása. (Akkor még nem tudtam, hogy amit hallok, az
theremin zene.) Később, mikor folytattam egyéni kutatásaimat a korai
elektronikus zenék terén, találkoztam a máig nagy kedvenc The early gurus of
electronic music válogatással, s a rajta szereplő Clara Rockmore zenedarabot fel
is használtam az egyik Polifilm feszt győztes rövidfilmem betétdalaként. (Ekkor
még mindig nem tudtam, hogy az theremin, illetve hát azt sem tudtam, mi az a
theremin.) Könnyűzenében a Radiohead ragadta meg figyelmemet, főképp bizonyos
számok, melyeknek olyan különleges éteri hangzása van. Ekkor kezdtem utána
olvasgatni, s ismerkedtem meg az ondes martenottal, majd a thereminnel. Ahogy
most összegzem ezeket a dolgokat, elég világos, hogy elkerülhetetlen volt a
thereminnel való találkozásom, és az, hogy előbb-utóbb rajongója legyek a
különleges hangszernek.
MÁRCIUSI VALLOMÁSOK (cikk a www.nyiregyhaza.hu-n)
Gyerkőc koromban komoly összefüggést véltem felfedezni Kossuth Lajos személye és
Szent Miklós közt: Tudományos következtetéseimet arra alapoztam, hogy 1. mind a
kettejüknek dús a szakálla 2. mind a ketten ünnep-naphoz köthetőek.
Mint más (kor)osztálytársam, nekem is voltak ellenérzéseim március 15-ével
kapcsolatban, mer'hogy nem szerettem végigfenekelni a hosszú előadásokat, mely
során mindig bajszot rajzoltak egy nyurgább termetű srácnak, s elszavaltatták
vele a Nemzeti Dalt. Hasonló érzéseket tápláltam továbbá az anyáknapi műsorok
iránt is, mikor minden évben előadással készültünk a könnyes szemű anyukáknak. A
pozícióm ebben a műsor-folyamban sérthetetlen volt, akár a köztársasági elnöké,
mivel hogy én voltam az egyetlen lurkó, akinek citerája volt. Hogy is ne lett
volna, hisz nagyapám a kisvároska híres citeraművésze, és készítője volt, aki
komoly erőfeszítések árán tanítgatta a népzene csínom-bínomjára unokáit.
Bevallom, mindig is lenyűgözött tehetsége: Mikor elővette a citerát, s játszott,
ojbá tűnt, a ház összeroskad a zengő muzsikától, mintha egy egész zenekar lakott
volna ráncos kezében, mintha minden egyes húr táncolt volna ujjai alatt. Pedig
nem volt ott zenekar, csak az én öreg nagyapám, belőle jött a zene. Bezzeg ha én
vettem praclijaim közé a hangszert, gyöngécske hangon dúdolt csak, hogy sütik
már a rántott békát, miegyébb, néha pedig a Coke-coke-cherry-coke című óangol
balladát próbáltam kicsalogatni belőle kevés sikerrel.
Na szóval anyák napján én voltam az állandó műsorszám, a biztos pont; aznap
mindig a bőrtokba bújtatott óriás-citerával döcögtem isibe, egy a másfélhez
arányban. Az úton meg is kérdezték, tán gitárt viszel -e, meg el ne dőljek, nem
dőlök, csókolom, ez citera. A teremben pedig már orgona-illat volt, meg
felmenők, s kedves mosollyal hallgatták végig, ahogy Zolcsika vontatottan,
lúdtollal ujjai közt előad néhány hángérien folk-nótát. Gyanítom, a komoly
asszociációs kézséggel rendelkezők is gondolkodóba estek az Érik a szőlő és az
anyák napja kapcsolati problematikája előtt, de a tapsot, azt megkaptam, s
amolyan "jövőre ugyanitt" tekintettel pillantottak felém.
Ahogy teltek az évek, lassan utolértem a citerát méretben, s mikor már le is
köröztem, felkérték osztályunkat, készítsünk idén mi március 15-ei műsort a
Művelődjünk Házban. Nos, akkor visszautasítottam, hogy citerán játszam el a
Kossuth-nótát. Helyette verset szavaltam, s egy másik, nállamnál tehetségesebb
ifjonc adta elő zongorán a nevezett darabot. Az előadás jól sikerült, s az első
sorból tapsolt nagyapám is, aki díszvendég volt.
A citerám azóta is a sarokban áll, noha párszor eljátszottam a gondolaton
ujjaimmal: tán folytatni kéne tanulmányaimat, és tökéletesíteni a Cherry coke
reklámslágerét. De nem tettem azóta sem, a zenejáték helyett az írásjáték és
filmezésjáték vonzott inkább.
Tavaly halt meg nagyapám, s temetésére az általa alapított nagyhírű
citerazenekar is eljött búcsúzni. Ezután merült föl bennem az ötlet, hogy az
idei pesti Polifilm fest-re nem szürreális kis játékfilmet készítek, mint eddig,
hanem egy rövid dokumentum-filmet forgatok magáról a zenekarról. Rendező-társam,
aki imádja a dokumentum-filmeket, nagyon is támogatott, s egyeztetés után a
zenekarral nyáron nekiállunk a forgatásnak. Időközben a népzene is rámtalált,
illetve hát Bartók Béla, még évekkel ezelőtt.
Néhány hete pedig megérkezett a theremin amerikából, amit rendeltem. A theremin
a világ első elektronikus hangszere, az I. Világháború idején találták fel
Oroszországban, s Lenin nagy reményeket fűzött hozzá (a szovjet nép kulturális,
technikai felemelkedése miatt). Nehéz rajta játszani, de ha ügyes az ember,
hegedű-szerű szép hangokat lehet kicsalogatni belőle. Már nagyon régóta
ácsingóztam utána, s most, hogy megvan, szinte folyamatosan gyakorlok rajta,
olyan lelkesedéssel, amilyennel a citera után sosem nyúltam. Jelenleg jópár
népdalt, köztük az Érik a szőlőt is el tudom játszani rajta, illetve a
Kossuth-nótát gyakorlom még sokat. Nem citera, de nagyapám talán büszke lenne
rám.
A zenéhez, azt hiszem, fel kell nőni. Ahogy március 15-éhez is. Utána
megöregedni, és megpróbálni átadni a tudást, és a kultúra iránti szeretetet a
pulyáknak. Ők meg majd néznek ránk, mit akarunk.
Élesen él bennem egy kép nagyapámról: Az egyik majális alkalmával fellépett a
citerazenekarral, s az egyik nótánál táncra perdült egy 5-6 éves-forma kislány.
A közönség tapsolt neki, nevették, nagyapám pedig mosolygott ősz bajsza alatt.